(Az idősebb) Lakner Zoltán „A családpolitika rendszere” című tanulmányának összefoglalása
A korábbi blogbejegyzésekből megismert Lakner Zoltán szociológus egyik írásának öszefoglalását szeretném az olvasó elé tárni. Ez a tanulmány a szociálpolitikai írások egyik legjelentősebb fórumában, az Esély 2006/3. számában jelent meg. A szerkesztőség azt a kommentárt fűzte lábjegyzetben a tanulmányhoz, hogy az előző évben a napilapok hasábjain folytatott vita után Lakner Zoltán itt összegezheti a véleményét egy vitaindító írásban. Emellett a szerkesztők várják az olvasók hozzászólását és felhívják a kedves olvasó figyelmét a témában megjelent egyéb írásokra. Aki esetleg nem tudna a sorok között olvasni: ez lefordítva annyit tesz, hogy „mi, a magyar szociálpolitikai gondolkodás nagyjai nagyvonalúan lehetőséget adunk a másképp gondolkodók véleményének ismertetésére is, azonban még véletlenül se higgye azt az olvasó, hogy egyetértenék vele…”
Nézzük meg, miért… Ha bő lére eresztem az ismertetést, akkor elnézést, de ez az írás szerintem kötelező olvasmány minden honfitársunknak, aki felelősen gondolkodik Magyarország jövőjéről.
A szerző felvezetésként emlékeztet arra, hogy a család milyen védtelenné vált korunk liberális hegemóniájában. A „mi boldogulunk” gondolat helyét átvette az „én megyek előre”, az emberek kezdik elveszteni identitásukat ebben a fogyasztásra, karrierre és pénzre összpontosító világban és már az eddig oltalomnak, menedéknek számító család intézménye is kétségbeejtően megingott. Rohamosan terjed a demográfiailag terméketlen személy, a szingli jelensége. Mindenki betéve tudja, hogy Magyarországon a népesség lélekszáma csökken, kevés gyerek születik, a termékenységi mélyponton van, öregszik a népesség, csökken a házasságok száma és ami mégis megköttetik, annak nagy része is válásba fullad. A szerző őszintén, köntörfalazás és mellébeszélés nélkül kimondja: „A kemény adatok és folyamatok mögött azonban még keményebb ideológiai háború nyomai is fölfedezhetők. Liberális és szocialista oldalról évtizedek ót folyik a család intézménye elleni támadások sorozata. Számukra az ellenállás veszélyét jelenti a családokra építő nemzeti közösség fogalma is..” Vádként fogalmazza meg, hogy a tudományos élet hangadó körei is társadalmi törvényszerűségként állítják be e folyamatokat és tehetetlenül széttárják a karjukat. Lakner Zoltán azonban nem ezen az állásponton van: szerinte lehet és kell is valami tenni a nemzetromboló és családellenes ideológia és folyamatok ellen. Ezek után emlékeztet arra, hogy milyen lesújtó népesedési statisztikák jellemzőek Európára és Magyarországra és megállapítja, hogy sem az Európai Uniónak, sem a magyar szociálpolitikának nincsenek éppkézláb stratégiai elképzelései arról, hogy hogyan lehetne megállítani a népességfogyást. A szerző felhozza azokat a statisztikákat, amelyek szerint a magyar emberek többsége valójában több gyermeket szeretne vagy szeretett volna vállalni, mint amennyit vállal vagy vállalt, de bizonyos okok miatt ezt nem tette, tehette meg. Hiszen ma sok fiatal pár előbb anyagi biztonságot szeretne teremteni, mielőtt gyermeket vállal, vagy a leendő anya szeretne előbb tanulni, dolgozni, karriert építeni. Az anyákat a munkaerőpiac is sokszor diszkriminálja és az atipikus munkavállalási formák (pl. részmunkaidő) sem elterjedtek hazánkban. Erősebbnek bizonyulhat a gyermekvállalási kedvnél egy jól jövedelmező állás vagy akár egy külföldi út is. A szerző említi azt is, hogy ma már sajnos túl gyakori az a vélemény, hogy a gyermek „a boldogulás közgazdasági akadálya”, aki miatt várhatóan csökkenni fog a jólétünk. Az ingatag gazdasági helyzet és az ingatag családpolitikai rendszer nagyon elbizonytalaníthatja a gyermekvállaláson gondolkodó fiatalokat. Ma az jellemző, hogy amire az egyik kormány igent mond, azt a következő megszünteti. (Gondoljunk csak napjaink megszorító intézkedéseire és törvénymódosításaira, ami nagyon sok családot fog nehéz helyzetbe hozni.) A párkapcsolatok, házasságok instabilitása szintén lehúzza a családalapítási, gyermekvállalási kedvet, nem beszélve azokról a káros hatásokról, amiket a gyermekek jelent a szüleik válása. Lakner megemlíti a generációs kapcsolatok gyengülését is, ami szintén negatívan hathat a gyermekvállalási tendenciákra. És még sokáig lehetne sorolni, hogy mi az oka annak, hogy nem születik annyi magyar gyermek, mint amennyi születhetne.
Ezek után Lakner kijelenti, hogy a demográfiai katasztrófa elkerülhető, de ennek feltétele lenne, hogy a politikai döntéshozók képesek legyenek egyetérteni abban, hogy a család a nemzet számára rendkívül fontos, hogy a gyermek a társadalom közkincse, hogy a család és a gyermek támogatása közfeladat.
Lakner szerint az állami segítő beavatkozás lehetséges célkitűzései a következők:
• A gyermek hasznosságának elismerése a gyermekvállalás támogatásán keresztül.
• A gyermeknevelés költségeinek részleges átvállalása az állam, a társadalom által
• A családok jövedelmi egyenlőtlenségének, szegénységi kockázatának csökkentése.
• A családok belső stabilitásának elősegítése.
• A népszaporulat befolyásolása.
• Egy komplex, stabil, ugyanakkor a változó kihívásokra reagálni képes családpolitikai
rendszer kimunkálása és működtetése.
A szerző által kívánatosnak tartott családpolitika definíciója: „A családpolitika a családot a társadalom, a nemzeti közösség alapértékének tekintő olyan közösségi (állami) politika, amely intézmények, szolgáltatások és intézkedések rendszerén keresztül elősegíti a családok belső stabilitását, szociális biztonságát, védi függetlenségét, autonómiáját, növeli társadalmi megbecsülését, ösztönzi a gyermekvállalást, erősíti a kapcsolatot a munka világával.
Ennek a kívánatos családpolitikának négy jellemzője van: stabilitás (legyen tervezhető, kiszámítható), komplexitás (pl. a támogatások egymást kiegészítve vagy egymás folytatásaként alkossanak védelmi hálót), célzottság (megfelelően differenciált támogatások kellenek), rugalmasság (lehessen választani az egyes támogatási konstrukciók között).
A szerző végül felsorolja, hogy milyen pillérekre kellene épülnie a családpolitika rendszerének.
Eszerint a családpolitika pillérei:
1. Családtámogató rendszerek (ide értjük az anyagi jellegű támogatást)
2. Családsegítő és mentális szolgáltatások (pl. tanácsadás, mediáció, krízisprevenció)
3. Gyermekjóléti szolgáltatások (a családsegítéssel összhangban)
4. Családok önsegítő és közösségi szerveződései (a civil szerveződések támogatása)
5. A családi élet és a munkaerő-piaci jelenlét összehangolását segítő programok (egyeztethető legyen a gyermek és a munka, gyermek napközbeni ellátásának lehetőségei, részmunkaidő, nők munkaerőpiaci visszailleszkedésének segítése, stb.)
6. Szocio-medikális rendszerek (gyermekvédelem, pl. a védőnői hálózat erősítése révén)
7. Otthonteremtő programok (ld. a nemrég eltörölt szocpolt…)
8. Családbarát környezet, elfogadó és összetartó társadalom. (A gyermekbarát felfogást szeretném kiegészíteni azzal, hogy a magzati élet védelmére is óriási szükség lenne!)
Majd röviden az első pillérre tér ki a szerző és védelmébe veszi a gyermekek utáni adókedvezményt. Érdemes elolvasnunk, mit gondol erről: „A szélső liberális oldalról folyton vitatott gyermekek utáni adókedvezmény logikája pedig a következő: Mindazok, akiknek lehetőségük jut arra, hogy saját erőfeszítésük és iparkodásuk, tehát munkavállalásuk mellett vállalják a gyermekek fölnevelését, és adófizetőként hozzájárulnak a közterhekhez – így
például a többiek családi pótlékának kifizetéséhez is –, a gyermekeik száma szerint növekvő mértékű adókedvezményben részesülnek. Ez valójában nem pénzátadás, nem is adomány, nem társadalmi, szociális jövedelem, hanem a saját maguk által megszerzett forrás, amelynek megtartásában a családi teljesítmény elve és joga fejeződik ki.”
Összefoglalásában Lakner megállapítja, hogy fontos, hogy az állam ne redukálja szociál- és szegénységpolitikára a családpolitikát. „Adjon elsőbbséget egy olyan termékenységösztönző népesedéspolitikának, amely a nemzeti közösség egészének érdekeire tekintettel támaszkodik a családpolitika eszköztárára.”
Bízok benne, hogy előbb-utóbb (inkább előbb), a családdal kapcsolatos közfelfogás terén is eljön a szellemi rendszerváltás és hogy egy olyasmi család- és népesedéspolitikai rendszer épül ki Magyarországon, mint amilyet a szerző e tanulmányában felvázolt.
A korábbi blogbejegyzésekből megismert Lakner Zoltán szociológus egyik írásának öszefoglalását szeretném az olvasó elé tárni. Ez a tanulmány a szociálpolitikai írások egyik legjelentősebb fórumában, az Esély 2006/3. számában jelent meg. A szerkesztőség azt a kommentárt fűzte lábjegyzetben a tanulmányhoz, hogy az előző évben a napilapok hasábjain folytatott vita után Lakner Zoltán itt összegezheti a véleményét egy vitaindító írásban. Emellett a szerkesztők várják az olvasók hozzászólását és felhívják a kedves olvasó figyelmét a témában megjelent egyéb írásokra. Aki esetleg nem tudna a sorok között olvasni: ez lefordítva annyit tesz, hogy „mi, a magyar szociálpolitikai gondolkodás nagyjai nagyvonalúan lehetőséget adunk a másképp gondolkodók véleményének ismertetésére is, azonban még véletlenül se higgye azt az olvasó, hogy egyetértenék vele…”
Nézzük meg, miért… Ha bő lére eresztem az ismertetést, akkor elnézést, de ez az írás szerintem kötelező olvasmány minden honfitársunknak, aki felelősen gondolkodik Magyarország jövőjéről.
A szerző felvezetésként emlékeztet arra, hogy a család milyen védtelenné vált korunk liberális hegemóniájában. A „mi boldogulunk” gondolat helyét átvette az „én megyek előre”, az emberek kezdik elveszteni identitásukat ebben a fogyasztásra, karrierre és pénzre összpontosító világban és már az eddig oltalomnak, menedéknek számító család intézménye is kétségbeejtően megingott. Rohamosan terjed a demográfiailag terméketlen személy, a szingli jelensége. Mindenki betéve tudja, hogy Magyarországon a népesség lélekszáma csökken, kevés gyerek születik, a termékenységi mélyponton van, öregszik a népesség, csökken a házasságok száma és ami mégis megköttetik, annak nagy része is válásba fullad. A szerző őszintén, köntörfalazás és mellébeszélés nélkül kimondja: „A kemény adatok és folyamatok mögött azonban még keményebb ideológiai háború nyomai is fölfedezhetők. Liberális és szocialista oldalról évtizedek ót folyik a család intézménye elleni támadások sorozata. Számukra az ellenállás veszélyét jelenti a családokra építő nemzeti közösség fogalma is..” Vádként fogalmazza meg, hogy a tudományos élet hangadó körei is társadalmi törvényszerűségként állítják be e folyamatokat és tehetetlenül széttárják a karjukat. Lakner Zoltán azonban nem ezen az állásponton van: szerinte lehet és kell is valami tenni a nemzetromboló és családellenes ideológia és folyamatok ellen. Ezek után emlékeztet arra, hogy milyen lesújtó népesedési statisztikák jellemzőek Európára és Magyarországra és megállapítja, hogy sem az Európai Uniónak, sem a magyar szociálpolitikának nincsenek éppkézláb stratégiai elképzelései arról, hogy hogyan lehetne megállítani a népességfogyást. A szerző felhozza azokat a statisztikákat, amelyek szerint a magyar emberek többsége valójában több gyermeket szeretne vagy szeretett volna vállalni, mint amennyit vállal vagy vállalt, de bizonyos okok miatt ezt nem tette, tehette meg. Hiszen ma sok fiatal pár előbb anyagi biztonságot szeretne teremteni, mielőtt gyermeket vállal, vagy a leendő anya szeretne előbb tanulni, dolgozni, karriert építeni. Az anyákat a munkaerőpiac is sokszor diszkriminálja és az atipikus munkavállalási formák (pl. részmunkaidő) sem elterjedtek hazánkban. Erősebbnek bizonyulhat a gyermekvállalási kedvnél egy jól jövedelmező állás vagy akár egy külföldi út is. A szerző említi azt is, hogy ma már sajnos túl gyakori az a vélemény, hogy a gyermek „a boldogulás közgazdasági akadálya”, aki miatt várhatóan csökkenni fog a jólétünk. Az ingatag gazdasági helyzet és az ingatag családpolitikai rendszer nagyon elbizonytalaníthatja a gyermekvállaláson gondolkodó fiatalokat. Ma az jellemző, hogy amire az egyik kormány igent mond, azt a következő megszünteti. (Gondoljunk csak napjaink megszorító intézkedéseire és törvénymódosításaira, ami nagyon sok családot fog nehéz helyzetbe hozni.) A párkapcsolatok, házasságok instabilitása szintén lehúzza a családalapítási, gyermekvállalási kedvet, nem beszélve azokról a káros hatásokról, amiket a gyermekek jelent a szüleik válása. Lakner megemlíti a generációs kapcsolatok gyengülését is, ami szintén negatívan hathat a gyermekvállalási tendenciákra. És még sokáig lehetne sorolni, hogy mi az oka annak, hogy nem születik annyi magyar gyermek, mint amennyi születhetne.
Ezek után Lakner kijelenti, hogy a demográfiai katasztrófa elkerülhető, de ennek feltétele lenne, hogy a politikai döntéshozók képesek legyenek egyetérteni abban, hogy a család a nemzet számára rendkívül fontos, hogy a gyermek a társadalom közkincse, hogy a család és a gyermek támogatása közfeladat.
Lakner szerint az állami segítő beavatkozás lehetséges célkitűzései a következők:
• A gyermek hasznosságának elismerése a gyermekvállalás támogatásán keresztül.
• A gyermeknevelés költségeinek részleges átvállalása az állam, a társadalom által
• A családok jövedelmi egyenlőtlenségének, szegénységi kockázatának csökkentése.
• A családok belső stabilitásának elősegítése.
• A népszaporulat befolyásolása.
• Egy komplex, stabil, ugyanakkor a változó kihívásokra reagálni képes családpolitikai
rendszer kimunkálása és működtetése.
A szerző által kívánatosnak tartott családpolitika definíciója: „A családpolitika a családot a társadalom, a nemzeti közösség alapértékének tekintő olyan közösségi (állami) politika, amely intézmények, szolgáltatások és intézkedések rendszerén keresztül elősegíti a családok belső stabilitását, szociális biztonságát, védi függetlenségét, autonómiáját, növeli társadalmi megbecsülését, ösztönzi a gyermekvállalást, erősíti a kapcsolatot a munka világával.
Ennek a kívánatos családpolitikának négy jellemzője van: stabilitás (legyen tervezhető, kiszámítható), komplexitás (pl. a támogatások egymást kiegészítve vagy egymás folytatásaként alkossanak védelmi hálót), célzottság (megfelelően differenciált támogatások kellenek), rugalmasság (lehessen választani az egyes támogatási konstrukciók között).
A szerző végül felsorolja, hogy milyen pillérekre kellene épülnie a családpolitika rendszerének.
Eszerint a családpolitika pillérei:
1. Családtámogató rendszerek (ide értjük az anyagi jellegű támogatást)
2. Családsegítő és mentális szolgáltatások (pl. tanácsadás, mediáció, krízisprevenció)
3. Gyermekjóléti szolgáltatások (a családsegítéssel összhangban)
4. Családok önsegítő és közösségi szerveződései (a civil szerveződések támogatása)
5. A családi élet és a munkaerő-piaci jelenlét összehangolását segítő programok (egyeztethető legyen a gyermek és a munka, gyermek napközbeni ellátásának lehetőségei, részmunkaidő, nők munkaerőpiaci visszailleszkedésének segítése, stb.)
6. Szocio-medikális rendszerek (gyermekvédelem, pl. a védőnői hálózat erősítése révén)
7. Otthonteremtő programok (ld. a nemrég eltörölt szocpolt…)
8. Családbarát környezet, elfogadó és összetartó társadalom. (A gyermekbarát felfogást szeretném kiegészíteni azzal, hogy a magzati élet védelmére is óriási szükség lenne!)
Majd röviden az első pillérre tér ki a szerző és védelmébe veszi a gyermekek utáni adókedvezményt. Érdemes elolvasnunk, mit gondol erről: „A szélső liberális oldalról folyton vitatott gyermekek utáni adókedvezmény logikája pedig a következő: Mindazok, akiknek lehetőségük jut arra, hogy saját erőfeszítésük és iparkodásuk, tehát munkavállalásuk mellett vállalják a gyermekek fölnevelését, és adófizetőként hozzájárulnak a közterhekhez – így
például a többiek családi pótlékának kifizetéséhez is –, a gyermekeik száma szerint növekvő mértékű adókedvezményben részesülnek. Ez valójában nem pénzátadás, nem is adomány, nem társadalmi, szociális jövedelem, hanem a saját maguk által megszerzett forrás, amelynek megtartásában a családi teljesítmény elve és joga fejeződik ki.”
Összefoglalásában Lakner megállapítja, hogy fontos, hogy az állam ne redukálja szociál- és szegénységpolitikára a családpolitikát. „Adjon elsőbbséget egy olyan termékenységösztönző népesedéspolitikának, amely a nemzeti közösség egészének érdekeire tekintettel támaszkodik a családpolitika eszköztárára.”
Bízok benne, hogy előbb-utóbb (inkább előbb), a családdal kapcsolatos közfelfogás terén is eljön a szellemi rendszerváltás és hogy egy olyasmi család- és népesedéspolitikai rendszer épül ki Magyarországon, mint amilyet a szerző e tanulmányában felvázolt.
A tanulmány itt elérhető:
http://corleone.szochalo.hu/hireink/article/112110/3505/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése