1998-2002 közti családpolitika - összefoglalás

Ez a vázlat részben a wikipédia alapján készült, természetesen sok mindennel ki lehetne még egészíteni. A lakáspolitikát most ebből kihagyom, azt majd máskor..

Én magam egy ennél „szigorúbb” rendszerben gondolkodok, egy olyanban, amit egyesek a legnagyobb ferdítésekkel úgy szoktak összefoglalni egy hatalmas kérdőjel társaságában, hogy „Aki nem dolgozik, ne is egyék???”. Mégis: sokat tanulhatunk az Orbán-kormány családpolitikájából. A szociális és családügyi miniszter akkoriban Harrach Péter volt. Többet tett hozzá a családok jólétéhez, mint az összes többi szociális miniszter. Hadd ne soroljam most azt a sok nevet és hadd ne kommentáljam...

Szóval… A nevezett időszakban visszaállították a családi pótlék alanyi jogosultságát, de a tanköteles korú gyerek után iskoláztatási támogatásként kapta a család. A GYES és a GYET szintén alanyi jogon járt ettől kezdve, a ballib kormány által bevezetett jövedelemhez-kötöttség megszűnt. Ezek az intézkedések nyilván a szociáldemokrata jóléti modell univerzális elemeit jelentik, úgyhogy igen furcsa, hogy kedvenc megmondóembereink mégis szinte csak és kizárólag kritizálják ezt a kormányzati ciklust.
A kormány ismét bevezette a ballibek által megszüntetett GYED-et, 3 évre terjesztették ki. A nők által végzett munka és a gyermeknevelés megbecsülése fejeződik ki ebben a biztosítotti jogviszonyra alapuló juttatásban. Na itt már lehet, hogy néhány kedvencünk a fogát szívta, hiszen ezt az ellátást bizony nem kapta meg mindenki, hanem a korábban dolgozó nőket kedvezményezte.
A legszegényebb családok az addigi rendszeres gyermekvédelmi támogatás helyett bevezetett, megemelt összegű kiegészítő családi pótlékot kapták Ez azok gyermeknevelésének költségeibe szállt be, akik munkanélküliek lévén nem kaphattak adókedvezményt. Összege a két gyerek utáni adókedvezménynek felelt meg. De miután ez rászorultság elvű támogatás, így ismét sipítozni kezdtek sokan, hogy ehhez tk. „szegénységi bizonyítvány” kell, ami milyen megalázó, stb..
Volt beiskoláztatási támogatás is a segítségre szorulóknak és volt nagyi-GYES is , ami a nagymamák segítségének megbecsülését fejezi ki és a (sokat emlegetett, csak valahogy nem nagyon támogatott) generációk közti szolidaritást.
És most jön a slusszpoén: a családi adókedvezmény! Micsoda haragot váltott ki a ballibcsi koalíciót támogató megmondóink részéről! Az Orbán-kormány ugyanis azzal kedvezményezte a dolgozó, adófizető szülőket, hogy gyermekeik után adókedvezményben részesültek. Minden gyermek után járt és már a 3 hónapos magzat után igényelni lehetett. 2001-től egy gyerek esetén évi 400 000 forintig, két gyereknél évi 642 000 forintig, míg három és több gyermek esetében 1,35 millió forintig volt adómentes a család jövedelme. Sőt.. ha felsőoktatásban tanult a gyerek, akkor is igénybe lehetett venni. (Vö.: ma a CSP is csak maximum a középiskolai tanulmányok végéig, eddig 23, ezentúl 20. évig jár…) Ferge és köre „perverz újraelosztás”-ként bélyegezte meg ezt az redisztribúciós módszert. (Már ha tényleg redisztribúció ez …) Egyetértek azokkal, akik megvédték ezt a koncepciót: a P.Ú. (vagyis a perverz újraelosztás) mélységesen hamis és álságos fogalom, hiszen Lakner Zoltán szociológus szavaival élve ebben a kedvezményben „a családi teljesítmény elve és joga fejeződik ki” és “mindazok, akiknek lehetőségük jut arra, hogy saját erőfeszítésük és iparkodásuk, tehát munkavállalásuk mellett vállalják a gyermekek fölnevelését, és adófizetőként hozzájárulnak a közterhekhez - így például a többiek családi pótlékához -, gyermekeik száma szerint növekvő mértékű adókedvezményben részesülnek.” A szülő munkája során megszerzett jövedelem adóztatásakor figyelembe vette a rendszer, hogy x számú gyereket tart el, és azért vette figyelembe, mert tényleg a gyerek a jövő záloga, főleg ebben a kihalással fenyegetett országban. A gyerek lesz a jövő adófizetője, pláne egy olyan családban, ahol maga a szülő is adófizető! A gyerek fogja eltartani a sok magyar nyugdíjast, nem beszélve a többi eltartottról. Mert egyelőre csak reménykedni tudunk, hogy mire a ma gyerekei felnőnek, nem lesz olyan rengeteg inaktív, mint ma.. Kell ezt még magyarázni?
“A munkaerőpiacon teljesíteni képes családok tehát kétszeresen is hozzájárulnak a társadalom működési költségeihez” – olvassuk L.Z.-nél. Adót fizet, dolgozik és gyereket nevel. Egy “épeszű” társadalom megbecsüli ezeket a tagjait és nem P.Ú.-zik!

Többen betámadták a korszak családpolitikáját védő 2005-ös Lakner-cikket, de érdemi kijelentéseket az azt követő vitában csak Darvas Ágnes tett: Szerinte téved Lakner, nem kétszereződtek meg a gyerekekre fordított kiadások, bár valóban jócskán növekedtek. Nem érti, hogy a növekményből mért 90 milliárd Ft jutott adókedvezményre, közel 40 milliárd Ft a gyedre, tehát a “középosztályt célzó ellátásokra”, de csak 15 milliárd az univerzális CSP-re és további 15 milliárd Ft a segélyek növelésére és 10 milliárd az egyéb ellátásokra. “Sokatmondó, ahogyan mindennek következtében a családtámogatások szerkezete módosult” – írja. Csakhogy csupán ezekkel a számokkal semmit nem tud bizonyítani, ugyanis ha sokkal több az adófizetővel, keresővel rendelkező családok száma, mint a munkanélküli családoké, akkor természetes, hogy inkább az adókedvezmény összege nagyobb lesz, mint nem a segélyeké! Márpedig valószínűleg tényleg az adófizető szülők voltak többségben 1998 és 2002 közt …
L.Z. úgy véli, hogy a szegény családok a ballib 100 lépés program miatt évi közel 12 ezer Ft-tal kevesebb támogatáshoz juthatnak, mint az Orbán-kormány alatti rendszerben. Darvas viszont úgy számol, hogy ez a veszteség csak 250 ft lesz és hozzáteszi:“Tény, hogy ha a források nem bővülnek, akkor egy ellátórendszer átalakításának vesztesei is vannak” – hát ez elég cinikus kijelentés...
Darvas is elismeri, mint Ferge korábban, hogy a 100 lépés programja a legrosszabb helyzetű családok kiemelt támogatására NEM nyújt lehetőséget, de legalább egyszerű hozzájutni a juttatásokhoz és továbbfejlesztett formájában az elképzelés majd akár jó is LEHET és csökkentHETi a legszegényebb családok gyerekeinek szegénységi kockázatát. Ez a sok feltételes mód vajon megvalósult-e az évek során?
Lakner szerint a rendszeres gyermekvédelmi támogatás valamennyi mintaadónak számító országban ismert eljárás, míg Darvas szerint sokan kimaradnak belőle. Csakhogy ezen megfelelő szociális hálóval segíteni lehet, számomra naivitásnak tűnik, hogy mindenféle univerzális juttatások tömkelegével kéne megoldani a magyar problémákat. (Egyébként is irreális és hamis dolog állandóan az univerzális ellátásokat szerető skandináv országokkal példálózni.)

U.I. A megmondóemberek előtt bevédte a koncepciót:

Lakner Zoltán és Nyitrai Imre (Szociológusok, akkori családpolitikai államtitkár-helyettesek), Németh György szociológus-közgazdász és talán mások is.. Neveket akarok hallani… szóval aki tud még ilyen „elvetemült” gondolkodókról, az szóljon!

A Gárda védelmében

Szégyen, ami a gárdistákkal és szimpatizánsaikkal történt. Akár tetszik, akár nem: ők a gyengéket, kizsákmányoltakat, meglopottakat, megalázottakat védték. Mégis: a politikai hatalomat kiszolgáló rendőrség brutálisan, embertelenül, kegyetlenül verte szét tegnap a tüntetésüket. Most éppen azon gondolkozom, hogy a szociálpolitikában és többi társadalomtudományban annyit hangoztatott szabadságjogok mért nem illetik meg a gárdistákat, jobbikosokat, a szimpatizánsaikat és azokat, akiket a Gárda védeni akart.

BÜSZKE vagyok mindazokra, akik tegnap bátorságukkal és jelenlétükkel hitet tettek minden igaz és elnyomott honfitársunk mellett.

Szociálisan érzékenynek vallom magam, mint sokan mások. Bánt az igazságtalanság is. Ezért vagyok szociális szakos hallgató. Sokat adok a szabadságjogokra is. Természetesen nem a melegfelvonuláson vonaglókra vagy a droglegalizálásért tüntetőkre gondolok most, mert az általuk képviselt értékrend még csak nem is közelít ahhoz, amire szükség lenne Magyarország szellemi, morális felemelkedéséhez, a talpraálláshoz. De én is úgy gondolom, az elnyomottak, veszélyeztettek védelmében fel kell lépni. És ma az egyik jelentős megmozdulás, amely ennek az erkölcsi parancsnak eleget tesz, az a Magyar Gárda. Nem kell részleteznem, hogy miért van rájuk szükség, ezt mindenki tudja, csak esetleg letagadja vagy pedig tudományos köntörfalazással mellébeszél a témával kapcsolatban..
A tegnap történtek esetében ismét arról van szó, hogy a magát demokratikusnak tartó hatalom, amely retorikájában szintén lépten-nyomon a szabadságot hirdeti, a diktatúrák eszközeihez félelmetesen hasonlító módszerekkel szétver, agyonver egy tüntetést és annak szervezőit. Úgy tűnik, ma a magyar emberek negatív és pozitív szabadságjogai mélyen a földbe vannak tiporva. Hiszen ma az elfogadott értelmezés nem csupán az általában törvényileg rögzített, demokratikus jogainkat sorolja az egyén szabadságának fogalma alá, hanem egy sokkal kiterjesztettebb fogalommal operálnak a társadalomtudományok képviselői. Érdemes lenne mélyen elgondolkoznia ezekről a jeles szakembereknek – bármilyen furcsa: ezúttal a Jobbik, a gárdisták és támogatóik relációjában. Néhány rövid gondolat: Isaiah Berlin nyomán ma azt mondják sokan, hogy létezik egy negatív és egy pozitív szabadság. Előbbi a „szabadság valamitől” fogalomára utal, ami azt jelenti, hogy szabad vagyok, mert nem üldöznek, mert véleményt nyilváníthatok, mert jogom van szavazni, mert gyakorolhatom a gyülekezési jogot és sorolhatnám. Isaiah Berlin szerint a pozitív szabadság más felfogást takar, azt, hogy „szabadság valamire”, lehetőségem van megtenni valamit, érvényesülni, olyan életmódot élni, amilyet szeretnék. Ezt a két fogalmat lehet úgy is értelmezni, melyek adott esetben egymás ellen feszülnek, mert egyik egyén védi a pozitív szabadságjogait és közben másnak a negatív szabadságjogaiba is beletapos. De úgy is értelmezhetjük, hogy az alapvető, polgári, politikai, szociális és mondjuk törvényben meghatározott jogaink alkotják a negatív szabadságjogokat, és ennek kiterjesztése, bővítése lesz a pozitív szabadságjogom: ha nem csak papíron érvényesül mondjuk, hogy van mondjuk gyülekezési jogom, hanem azt gyakorolhatom is. Ha lehetőségem van tüntetni egy vélemény mellett anélkül, hogy összeveréssel vagy lecsukással kellene számolnom.
Amartya Sen szintén kedvenc hivatkozási pontja a társadalomtudománnyal foglalkozóknak. Ő szintén behatóan foglalkozott a pozitív szabadságjogokkal, olyasmivel, hogy milyen lehetőségei vannak az embernek, hogy valóban korlátozás nélkül megvalósítsa azt, amit szeretne. Persze ő ezt inkább abban a vonatkozásban vizsgálta, hogy a szegénység milyen mértékben fosztja meg az embereket a pozitív értelemben vett szabadságuktól vagyis szerinte a szegénység a képességek hiányának fogalmához hasonló, ami ahhoz vezet, hogy az egyén nem képes élni a felkínált lehetőségekkel.

Én azt hiszem, célravezető úgy felfogni a szabadság negatív és pozitív megközelítését, mint két koncentrikus kört. Mindennek az alapját a negatív szabadságjogok jelentik, a korlátozásoktól való mentesség s alapvető, demokratikus törvényekben garantált jogaink. Majd ez egészül ki a pozitív szabadságjogainkkal, azzal, hogy ehhez már a lehetőségek, képességek is hozzáadódnak, melyekkel jó esetben élni tud a személy. (Ebben a gazdasági helyzetben, amibe ez a hét szűk esztendő süllyesztette az országot, persze elég nehéz arról hazudni, hogy milyen kecsegtető lehetőségek vannak előttünk..) Ha az alapok sérülnek, akkor felborul az egész. Ha azt a Gárdát és Jobbikot, ami a védtelen vidékiek mellé állt, és az irántuk való szolidaritásból (ez is milyen fontos szó pedig a szociálpolitika színterén!) szimbolikusan átvette az rendőrségi szerepkör lényegét, mert az nem képes a rendtartásra, feladata teljesítésére. Hangsúlyozom, hogy szimbolikusan vette át ezt a szerepet, mert egy pofont sem kapott még senki a Gárda rendezvényeken. A vád ellenük a fenyegető magatartás, a feszültségeket tovább szító felvonulás. Ennyi. A fenyegető magatartás vádja nevetségesnek tűnik egy olyan országban, ahol soha nem a többség jelentett fenyegetést a cigányságra nézve. Esetleg azok a bizonyos tegnapi, fenyegető lufik vagy kesztyűk… A feszültségek pedig talán tovább nőttek – ha még volt hova -, de legalább nem lehet szőnyeg alá söpörni azt a cigányság problémáját, ami húsbavágóan határozza meg a többség életét – főleg vidéken.
Bárhogy is értelmezem ezeket a szabadságfogalmakat, a Gárda főleg a vidéki egyszerű, becsületes magyar ember pozitív szabadságjogait védte: azt védte, hogy az egyszerű falusi ember, gazda el tudja fogyasztani az általa megtermelt javakat, hogy biztonságban éljen a családjával együtt, hogy a gyerekének lehetősége legyen biztonságos iskolába járni. Hogy lehetősége legyen a vidéki életmódot úgy megélni, ahogy ő szeretné. A gárdistáknak és szimpatizánsaiknak pedig negatív szabadságjogaik sérültek súlyos mértékben. Hiszen külső kényszer és korlátozás érte őket az államhatalom és a karhatalom részéről, sérült a gyülekezési joguk, a szólásszabadság joga, s mivel ez nekik nem tetszett, összevertek és elvittek közülük több, mint 200 békésen tüntető embert.
Nézzünk magunkba: kinek és minek a szabadságjogai érvényesülnek ma Magyarországon? És kié nem érvényesülhet? Olyan büszkék vagyunk a szabad demokráciánkra, hát tényleg annyira SZABAD? Bennem egyre erősödik az a vélemény, hogy ma diktatúrában élünk, ahol a másként gondolkodókat gyorsan elhallgattatják...

A szadista rendőri fellépésről a http://barikad.hu/ honlapon talál az Olvasó megrázó és döbbenetes videókat.

Nemzetvédő családpolitika – egy elméleti koncepció

(Az idősebb) Lakner Zoltán „A családpolitika rendszere” című tanulmányának összefoglalása

A korábbi blogbejegyzésekből megismert Lakner Zoltán szociológus egyik írásának öszefoglalását szeretném az olvasó elé tárni. Ez a tanulmány a szociálpolitikai írások egyik legjelentősebb fórumában, az Esély 2006/3. számában jelent meg. A szerkesztőség azt a kommentárt fűzte lábjegyzetben a tanulmányhoz, hogy az előző évben a napilapok hasábjain folytatott vita után Lakner Zoltán itt összegezheti a véleményét egy vitaindító írásban. Emellett a szerkesztők várják az olvasók hozzászólását és felhívják a kedves olvasó figyelmét a témában megjelent egyéb írásokra. Aki esetleg nem tudna a sorok között olvasni: ez lefordítva annyit tesz, hogy „mi, a magyar szociálpolitikai gondolkodás nagyjai nagyvonalúan lehetőséget adunk a másképp gondolkodók véleményének ismertetésére is, azonban még véletlenül se higgye azt az olvasó, hogy egyetértenék vele…”
Nézzük meg, miért… Ha bő lére eresztem az ismertetést, akkor elnézést, de ez az írás szerintem kötelező olvasmány minden honfitársunknak, aki felelősen gondolkodik Magyarország jövőjéről.

A szerző felvezetésként emlékeztet arra, hogy a család milyen védtelenné vált korunk liberális hegemóniájában. A „mi boldogulunk” gondolat helyét átvette az „én megyek előre”, az emberek kezdik elveszteni identitásukat ebben a fogyasztásra, karrierre és pénzre összpontosító világban és már az eddig oltalomnak, menedéknek számító család intézménye is kétségbeejtően megingott. Rohamosan terjed a demográfiailag terméketlen személy, a szingli jelensége. Mindenki betéve tudja, hogy Magyarországon a népesség lélekszáma csökken, kevés gyerek születik, a termékenységi mélyponton van, öregszik a népesség, csökken a házasságok száma és ami mégis megköttetik, annak nagy része is válásba fullad. A szerző őszintén, köntörfalazás és mellébeszélés nélkül kimondja: „A kemény adatok és folyamatok mögött azonban még keményebb ideológiai háború nyomai is fölfedezhetők. Liberális és szocialista oldalról évtizedek ót folyik a család intézménye elleni támadások sorozata. Számukra az ellenállás veszélyét jelenti a családokra építő nemzeti közösség fogalma is..” Vádként fogalmazza meg, hogy a tudományos élet hangadó körei is társadalmi törvényszerűségként állítják be e folyamatokat és tehetetlenül széttárják a karjukat. Lakner Zoltán azonban nem ezen az állásponton van: szerinte lehet és kell is valami tenni a nemzetromboló és családellenes ideológia és folyamatok ellen. Ezek után emlékeztet arra, hogy milyen lesújtó népesedési statisztikák jellemzőek Európára és Magyarországra és megállapítja, hogy sem az Európai Uniónak, sem a magyar szociálpolitikának nincsenek éppkézláb stratégiai elképzelései arról, hogy hogyan lehetne megállítani a népességfogyást. A szerző felhozza azokat a statisztikákat, amelyek szerint a magyar emberek többsége valójában több gyermeket szeretne vagy szeretett volna vállalni, mint amennyit vállal vagy vállalt, de bizonyos okok miatt ezt nem tette, tehette meg. Hiszen ma sok fiatal pár előbb anyagi biztonságot szeretne teremteni, mielőtt gyermeket vállal, vagy a leendő anya szeretne előbb tanulni, dolgozni, karriert építeni. Az anyákat a munkaerőpiac is sokszor diszkriminálja és az atipikus munkavállalási formák (pl. részmunkaidő) sem elterjedtek hazánkban. Erősebbnek bizonyulhat a gyermekvállalási kedvnél egy jól jövedelmező állás vagy akár egy külföldi út is. A szerző említi azt is, hogy ma már sajnos túl gyakori az a vélemény, hogy a gyermek „a boldogulás közgazdasági akadálya”, aki miatt várhatóan csökkenni fog a jólétünk. Az ingatag gazdasági helyzet és az ingatag családpolitikai rendszer nagyon elbizonytalaníthatja a gyermekvállaláson gondolkodó fiatalokat. Ma az jellemző, hogy amire az egyik kormány igent mond, azt a következő megszünteti. (Gondoljunk csak napjaink megszorító intézkedéseire és törvénymódosításaira, ami nagyon sok családot fog nehéz helyzetbe hozni.) A párkapcsolatok, házasságok instabilitása szintén lehúzza a családalapítási, gyermekvállalási kedvet, nem beszélve azokról a káros hatásokról, amiket a gyermekek jelent a szüleik válása. Lakner megemlíti a generációs kapcsolatok gyengülését is, ami szintén negatívan hathat a gyermekvállalási tendenciákra. És még sokáig lehetne sorolni, hogy mi az oka annak, hogy nem születik annyi magyar gyermek, mint amennyi születhetne.
Ezek után Lakner kijelenti, hogy a demográfiai katasztrófa elkerülhető, de ennek feltétele lenne, hogy a politikai döntéshozók képesek legyenek egyetérteni abban, hogy a család a nemzet számára rendkívül fontos, hogy a gyermek a társadalom közkincse, hogy a család és a gyermek támogatása közfeladat.
Lakner szerint az állami segítő beavatkozás lehetséges célkitűzései a következők:
• A gyermek hasznosságának elismerése a gyermekvállalás támogatásán keresztül.
• A gyermeknevelés költségeinek részleges átvállalása az állam, a társadalom által
• A családok jövedelmi egyenlőtlenségének, szegénységi kockázatának csökkentése.
• A családok belső stabilitásának elősegítése.
• A népszaporulat befolyásolása.
• Egy komplex, stabil, ugyanakkor a változó kihívásokra reagálni képes családpolitikai
rendszer kimunkálása és működtetése.
A szerző által kívánatosnak tartott családpolitika definíciója: „A családpolitika a családot a társadalom, a nemzeti közösség alapértékének tekintő olyan közösségi (állami) politika, amely intézmények, szolgáltatások és intézkedések rendszerén keresztül elősegíti a családok belső stabilitását, szociális biztonságát, védi függetlenségét, autonómiáját, növeli társadalmi megbecsülését, ösztönzi a gyermekvállalást, erősíti a kapcsolatot a munka világával.
Ennek a kívánatos családpolitikának négy jellemzője van: stabilitás (legyen tervezhető, kiszámítható), komplexitás (pl. a támogatások egymást kiegészítve vagy egymás folytatásaként alkossanak védelmi hálót), célzottság (megfelelően differenciált támogatások kellenek), rugalmasság (lehessen választani az egyes támogatási konstrukciók között).
A szerző végül felsorolja, hogy milyen pillérekre kellene épülnie a családpolitika rendszerének.
Eszerint a családpolitika pillérei:
1. Családtámogató rendszerek (ide értjük az anyagi jellegű támogatást)
2. Családsegítő és mentális szolgáltatások (pl. tanácsadás, mediáció, krízisprevenció)
3. Gyermekjóléti szolgáltatások (a családsegítéssel összhangban)
4. Családok önsegítő és közösségi szerveződései (a civil szerveződések támogatása)
5. A családi élet és a munkaerő-piaci jelenlét összehangolását segítő programok (egyeztethető legyen a gyermek és a munka, gyermek napközbeni ellátásának lehetőségei, részmunkaidő, nők munkaerőpiaci visszailleszkedésének segítése, stb.)
6. Szocio-medikális rendszerek (gyermekvédelem, pl. a védőnői hálózat erősítése révén)
7. Otthonteremtő programok (ld. a nemrég eltörölt szocpolt…)
8. Családbarát környezet, elfogadó és összetartó társadalom. (A gyermekbarát felfogást szeretném kiegészíteni azzal, hogy a magzati élet védelmére is óriási szükség lenne!)

Majd röviden az első pillérre tér ki a szerző és védelmébe veszi a gyermekek utáni adókedvezményt. Érdemes elolvasnunk, mit gondol erről: „A szélső liberális oldalról folyton vitatott gyermekek utáni adókedvezmény logikája pedig a következő: Mindazok, akiknek lehetőségük jut arra, hogy saját erőfeszítésük és iparkodásuk, tehát munkavállalásuk mellett vállalják a gyermekek fölnevelését, és adófizetőként hozzájárulnak a közterhekhez – így
például a többiek családi pótlékának kifizetéséhez is –, a gyermekeik száma szerint növekvő mértékű adókedvezményben részesülnek. Ez valójában nem pénzátadás, nem is adomány, nem társadalmi, szociális jövedelem, hanem a saját maguk által megszerzett forrás, amelynek megtartásában a családi teljesítmény elve és joga fejeződik ki.”
Összefoglalásában Lakner megállapítja, hogy fontos, hogy az állam ne redukálja szociál- és szegénységpolitikára a családpolitikát. „Adjon elsőbbséget egy olyan termékenységösztönző népesedéspolitikának, amely a nemzeti közösség egészének érdekeire tekintettel támaszkodik a családpolitika eszköztárára.”

Bízok benne, hogy előbb-utóbb (inkább előbb), a családdal kapcsolatos közfelfogás terén is eljön a szellemi rendszerváltás és hogy egy olyasmi család- és népesedéspolitikai rendszer épül ki Magyarországon, mint amilyet a szerző e tanulmányában felvázolt.

A tanulmány itt elérhető:
http://corleone.szochalo.hu/hireink/article/112110/3505/