Lehet JOBB a szociálpolitika

Kritikus reflexió Ferge Zsuzsa “Mindig más történik. A jóléti állam lehetséges jövőképei Magyarországon 2015-ig” c. írására[1]

Olvasni hasznos dolog. Sokat tanulhatunk azoktól is, akikkel nem értünk egyet. Ők megkönnyítik nekünk azt, hogy hogyan definiáljuk önmagunkat. Tisztában láthatjuk, hogy mi az a gondolkodásmód, amit mi, szkeptikus emberek nem feltétlenül akarunk magunkénak tudni. Hát lássuk most Ferge Zsuzsának ezt a tipikus szólamokkal átitatott szociálpolitikai magyarázatát, melynek vége az MSZP-SZDSZ kormányok dicséretébe torkollik. Ez a kritikus reflexió talán kicsit megkönnyíti az eredeti, 2006-os Ferge-cikk olvasójának, hogy tudjon a sorok között olvasni és bátran kialakítsa saját véleményét. Ez azért lényeges, mert csaknem az öszes mai szociálpolitikai tárgyú tanulmány vagy írás a Ferge-paradigma hűséges követőinek tollából származik. Amit ő mond, az szent és sérthetetlen. Az itt elemzett írásába elveinek kvintesszenciáját sűrítette bele. Ezért lenne jó, ha elolvasnánk s közben pedig folyton feltennénk magunkban a kérdést: mi van, ha még sincs igaza a magyar szociálpolitika fontos véleményformálójának?Ferge a jövőről való vízionálással vezeti fel elmélkedését: milyen lesz vajon? Chip lesz a bőrünk alatt? Háborúk jönnek? Ami szerinte biztosan lezajlik, az a civilizációváltás folyamata, amely már rég elkezdődött. Ez a rendszerváltás utáni magyar politikára is igaz s a változások során a szociálpolitikának is idővel ki fog rajzolódni az arculata. Ferge a három ismert jóléti állam-modellt elemzi és találgat, hogy melyik felé megy majd el Magyarország. Feltűnően ellenzi a konzervatív jóléti modellt. (Eszembe jut: Németország vagy Ausztria talán nem él „kicsivel” jobb színvonalon, mint Magyarország?) Elemezve a rendszerváltás utáni helyzetet a szerző azt mondja, hogy „az első kormány önmagát kereszténydemokrata-konzervatívnak tekintette, a második szociáldemokrata-liberálisnak, a harmadik jobboldali konzervatívnak (kereszténydemokrata elem nélkül), a negyedik ismét szociáldemokrata-liberálisnak. A valóságban gyakorlatuk csak részlegesen illeszkedett e vállalt címkékhez.” Ferge kissé enyhén fogalmaz, amikor azt mondja, hogy csak „részlegesen” illeszkedtek a lépéseik a hirdetett ideológiához. Hiszen ha a 2002 óta regnáló MSZP-SZDSZ hatalmat nézem, alig találni olyan intézkedéseket, amelyek valóban szociális érzékenységet tükröznének. Szociáldemokratának nevezik magukat? Később látni fogjuk, Ferge írása nyíltan oda sorolja őket. Nem nevetséges ez egy nagy tudású szociálpolitikustól? Hát hol vagyunk mi a valóban szociáldemokrata jóléti államoktól, a skandináv országoktól? És tegyük hozzá: az, hogy minek tartja magát a mindenkori kormány, az nem azt jelenti, hogy valóban az is volt. És ahogy Ferge is írja, a mindenkori kormány mindig felülírta az előző lépéseit és kitolt a következővel, amennyiben például a jövőre vonatkozó kormánykötelezettségek törvénybe iktatásával szűkítette annak mozgásterét. Ez főleg a Ferge által is támogatott MSZP-SZDSZ-es kormányra igaz. A „szociáldemokrata milliomosokra”. Ez a folytonos változás pedig – mint helyesen megállapítja a szerző és mások -, ahhoz vezet, hogy „a szociálpolitika … hivatásával tökéletes ellentmondásban – még növelte a létbizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot.” Úgy vélem, ezért ő is felelős. Mint minden szociális szakember, aki „közel volt a tűzhöz”, mégsem tudott elérni jelentős eredményeket. A rendszerváltás óta eltelt 20 évben mit tett le az asztalra a magyar szociálpolitikai főáramlat? Annyi hiányosságuk van és annyi félrelépésük, hogy egyszer ideje lesz számot vetni magukkal. Mi van a cigányokkal? Mi van a családokkal, a magyar anyákkal? Az öregekkel? És lehetne sorolni a kört. Talán már ők is kezdik érezni, milyen kínos is ez, hiszen az utóbbi időben kezdtek kritikusabb hangot megütni a Gyurcsány-Bajnai-kabinetek terveivel és tetteivel szemben. A magyar jövőt vázolva Ferge négy lehetséges forgatókönyvet ír le az Esping-Andersen-i tipológiára támaszkodva: közeledés a neoliberális, a konzervatív-neokonzervatív vagy a szociáldemokrata modellhez, esetleg éppenséggel a „libikókás hányódás” folytatása. Értékelése megkezdése előtt megjegyzi: „Az általam is osztott értékrend szerint a közösségnek rendkívül nagy a felelőssége abban, hogy hogyan alakul a társadalom minden tagjának a jóléte, hogy csökkennek-e, avagy nőnek a társadalmi és fizikai életesélyek egyenlőtlenségei.” Én ezt így egészíteném ki: A főbb szakmai pozíciókon levő szociális szakembereknek pedig szintén óriási a felelőssége…A neoliberális alternatíváról szólva szerzőnk felidézi Esping-Andersen megállapítását, aki szerint a „liberális” jóléti államra jellemző a „rászorultság igazolásához kötött segélyezés, a szerény színvonalú univerzális transzferek vagy az ugyancsak szerény társadalombiztosítási rendszerek… Az ilyenfajta állam támogatja a piacot … a magán jóléti rendszereknek nyújtott szubvenciókkal. Az ilyen állam hatásosan korlátozza a szociális jogok erejét.”Ferge szerint ez nem jó, mert (és itt gyakorlatilag annak az SZDSZ-MSZP koalíciónak a jellemzése jön, amit ő is támogatott!) ez „abszolút elsőséget – ha nem épp kizárólagosságot – biztosít a szabadságnak, kivált az úgynevezett negatív szabadságjogoknak, illetve a (piaci) választás szabadságának. Az egyéni és társadalmi jólét biztosítását mindenekelőtt a piacra bízza, minimalizálja az állam felelősségét, voltaképp a közfelelősséget. A magánjólét és a magántulajdon nevében érvényteleníti a közjó és ezzel a közösségi tulajdon fogalmát.” Hozzátenném: ilyen kísérlet volt Fergéék szeretett kormányának kísérletei az egészségügyi/egészségbiztosítási rendszer privatizálásáról. A liberális rendszer legfeljebb a legszegényebbek segélyezését kívánja megtartani. A segélyek redukálása persze nagyon is kívánatos, ezzel sokan egyetértenek a mai magyar közéletben folyó vitában. De tegyük hozzá, hogy a társadalom mai állapotában sok más szociális transzferre is nagy szükség van, de azokat is szétveri a magyarellenes kormány, lásd családipótlék- vagy GYES-ellenes lépéseit. Fergéék is egyetértenek elviekben azzal, hogy segély helyett inkább más típusú szociális transzferekre lenne szükség, azonban ők, a konzervatív modell híveivel szemben az univerzális juttatások mellett teszik le voksukat és nem a szelektív juttatások mellett. Hiszen Fergéék mélységesen elítélik a liberális modell azon gondolatát, hogy vannak „érdemes” és „érdemtelen” szegények. Én azonban azt gondolom, hogy ez bizonyos szempontból nem is olyan eretnek gondolat, mint azt Fergéék hiszik. Miért ne lehetne bizonyos feltételekhez kötni az ellátásokat? Miért ne motiválhatnánk a leglecsúszottabbakat (depriváltakat, leszakadókat, az underclass réteget – amelyik megfogalmazás tetszik) egy elfogadhatóbb, a normának jobban megfelelő életre? A magyar neoliberálisok bűneként említi Ferge, hogy a piacra istenként tekintenek. Szerintem is bűn és bűnösök közt cinkos, aki néma és aki egy olyan kormánykoalíciót támogat, ahol óriási, aránytalanul nagy hatalma van a neoliberálisoknak. A szerző végül felsorolja a globalizáció negatívumait, amik amúgy is a neoliberális irányba viszik Magyarországot is és lemondóan megállapítja, hogy a „..a neoliberális nyomulás nehezen fékezhető meg.” Főleg, ha a vezető szociális szakemberek semmit nem tesznek ellene…A konzervatív alternatíva elemzése kezdetén furcsa módon a „konzervatív” jelzőt idézőjelbe teszi a szerző, amit nem tudok, mire vélni. Ironizál? Anakronisztikusnak tartja, hogy létezhet a 21. század elején olyan, aki ezt a modellt tartja követendőnek? Nem lenne létjogosultsága ma egy ilyen irányú szociálpolitikának? Én a helyében ezt az idézőjelet inkább oda tenném, hogy a második és a negyedik demokratikusan választott magyar kormány „szociáldemokrata”-liberális. Ferge ezt írja: „A konzervatív vagy állami-korporatista megoldás dominánssá válását nem tartom valószínűnek.” Nos majd meglátjuk, az idő kit fog igazolni! Ferge úgy véli, megerősödhet a „paleo-konzervativizmus” Mit ért a ’paleo’ szó alatt? Ha lefordítom, ez őskonzervativizmust jelent. Ferge ez alatt begyepesedettséget és elmaradottságot értheti vajon? Kíváncsi lennék, kinek a művéből és milyen kontextusból halászta elő ezt a feltehetően ironikus kifejezést. Olyan jellemzői vannak a konzervatív modellnek mint „a tradicionális családeszmény, a reprodukciós jogok végletes korlátozása, a büntetőpolitika erőteljes szigorítása (halálbüntetés igenlése).” (Megjegyzés: A családtervezéstől az otthonszülésig sok minden ezen jogok körébe tartozik. Paradoxon, de sokan reprodukciós jognak tartják azt, hogy az egyénnek messzemenő jogai legyenek az abortusz kérdésében vagy azt, hogy azonos neműek köthessenek házasságot és „vállalhassanak” gyereket”...) Bár erősen általánosít a Ferge-cikkben olvasható felsorolás, de alapvetően mi a probléma ezzel? S ezt a személetet kritizálva a szerző megállapítja, hogy „a magyar jobboldal hatalomra kerülésének ... súlyos szociálpolitikai vonzatai lehetnek.” Szerintem pedig súlyos szociálpolitikai következményei annak voltak, hogy az elismert szociális szakemberek és akik azzá akarnak válni - hiszen ez a belépő a társaságba - NEM követeltek radikális változásokat, nem tudtak hatékony romapolitikát kidolgozni, nem tudták hatékonyan támogatni a magyar családokat és ösztönözni a gyerekvállalási kedvet, nem tudtak hatni a romló demográfiai statisztikákra és bár számtalanszor kimutatták és elemezték, hogy kik a leszakadó/ kiilleszkedő/ pauper/ dezintegrált/ szegregált stb. rétegek, közben azt nem tudták elérni, hogy ezek helyzete javuljon…És a következőkben a magyar nemzettudatot támadja meg Ferge. Csak a szokásos, úgyhogy ugorjunk. Majd azt mondja, nem helyes a nemzeti vs nem-nemzeti kategorizálás. Itt a Fidesz-retorikára gondol. Persze, hogy nem túl szép a kettéválasztás: de aki NEM AKAR magyar lenni, aki kinyilvánítja, hogy ő nem azonosul történelmünkkel, hagyományainkkal, kultúránkkal (tetemcafatot, micisapkát emleget stb.), aki köszöni, de nem kér belőle, arra felesleges ráerőltetni a magyarságát. Magyar állampolgár ettől még lehet a törvények értelmében, csupán kissé identitásvesztett. És már jön is a jól megszokott szöveg: „Az érzelmi demokrácia „irtózik attól, hogy formális legyen, s egyképpen mérjen mindenkinek”, hiszen eleve abból indul ki, hogy a nemzeti oldal az „igaz”, a másik oldal tehát nem lehet az. Ez a felfogás azért is gátja a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésének, mert a történelem tanúsága szerint „minden kirekesztőleges demokrácia a gyakorlatban a gyöngék, a szociálisan alullevők ellen fordul”. Szánalmas, hogy e vádakat a konzervatív kormányzás és szociálpolitika ellen hozza fel Ferge, ugyanis jól láthattuk az elmúlt időszakban, hogy a sajnálatos módon (pont az SZDSZ-MSZP kormányzás miatt és alatt) lesüllyedt rétegek szinte csak olyan ajándékokat-segélyeket nyertek állam bácsitól, ami csak öt percre enyhítette a gondjaikat. A szegény cigány családnak egy kis segélytől nem lesz jobb az élete, ezt mindenki tudja a szakmában – igaz, mintha Ferge állásfoglalása nem lenne egyértelmű. És most meg sem említem a szegénységi csapdát vagy a segélyek lélekromboló hatását vagy azt, hogy ugyan hol vagyunk mi annak az EU-s szlogennek a betartásától, hogy „érje meg dolgozni”. Ferge úgy érzi, a jobboldal a szegények ellen fordulna. Csakhogy a helyes válasz az lenne a deprivált társadalmi rétegekkel szemben, hogy „érted haragszom, nem ellened” - mint ahogy a szigorú szülő is mondja a gyerekének. Igenis, kellenek a szigorúbb eszközök, hogy a társadalom számára elfogadhatóbb irányba tereljük a depriváltak életét és javítsuk az életfeltételeiket. Segélyek mindig lesznek, de azokat igenis kössük feltételekhez. Akármit is mond a Ferge-paradigma, NEM idejétmúlt fogalom az „érdemtelen szegény” kategória, csak talán illendő lenne máshogy megfogalmazni. Az állam bácsi ne adjon percenként új nyalókát a rossz kisfiának, hanem időnként regulázza is meg a gyereket. Mi értelme van a devianciát kutatni, ha aztán a megjelenő normaszegő magatartást, ami kétségkívül nagy számban megtalálható a legszegényebb, legnyomorultabb csoportok életében (ld. A sokat vitatott cigánybűnözés jelenségét), figyelmen kívül hagyjuk vagy csak ejnyebejnyével megyünk el mellette. Ferge úgy véli, ezt az ideológiai irányt, amely ellen támad, a következő két csoport alkotja: egyrészt a „keresztény középosztály, a gazdag parasztság leszármazottaiból verbuválódó, az államszocializmussal szembenálló csoportok” és az „alsó középrétegek”, akik „hihetetlen erőfeszítéssel még éppen meg tudnak kapaszkodni, és ezért elutasítják a szegényekkel való bármilyen azonosulást.” Van ebben valamennyi igazság, de egyelőre elmondhatjuk, hogy ezek a fent vázolt csoportok alkotják a magyar társadalom döntő többségét és nem például az übergazdag vagy jólszituált liberális felsőréteg vagy a legalul lévő underclass réteg. Amint az EP választás is mutatja, ennél jóval szélesebb rétegek tartják kívánatosnak ezt a konzervatív modellt!„Az ilyen jellegű társadalompolitika gyakorlati következményei eléggé ismertek – írja Ferge - a családpolitikában felerősödhetnek a tradicionális családeszményt és a társadalmi hierarchiát erősítő elemek.” Előbbiben magam is biztos vagyok, utóbbiban egyáltalán nem! Annak pedig sokan nagyon örülnénk, ha valóban megerősödne a tradicionális családeszmény, hiszen ez Magyarország jövőjének záloga.„A legnagyobb kérdés a cigánypolitika jövője konzervatív kormány esetén.” Érdekes módon a cigánykérdést csak e modell elemzésekor emlegeti Ferge. Pedig világos, hogy bármely hatalomra kerülő magyar kormánynak jelentős lépéseket kell hoznia, mert tragikus, ami Magyarországon a cigányok ügyében történik. „A magyar konzervativizmus nincs felvértezve a rasszizmus ellen” – ehhez pedig azt fűzöm hozzá, hogy a rasszizmus legnagyobb éltetője az a magatartás, amely behunyja a szemét és úgy tesz, mintha életében nem hallott volna arról, hogy igen magas a bűnözési arány a cigányok között. Meg lehet próbálni az ellenkezőjét bebizonyítani – hiszen egy összeszedett logikával, összekotort adatokkal, hatásosan felépített és nagyon szakmainak tűnő szöveggel bármit be lehet adni, bármit be lehet bizonyítani. A cigányoknak ma az árt a legtöbbet, aki kritikátlanul védi őket, bármi történjék is. És csak az tehet bármit is azért, hogy mindenkinek jobb legyen - a cigányságnak is és a többségi társadalomnak is -, aki kendőzetlenül feltárja a létező és súlyos problémákat és ha szükséges, akkor keményebb eszközökkel is fellép.„A működő társadalombiztosítás, mint központi intézmény szerepének visszatérése valószínűtlen” – olvassuk később s megint nem értem, hogy mért pont ide tűzte be e megjegyzését Ferge. Hiszen emlékezzünk, melyik kormány verte szét a nyugdíjrendszert és melyik akarta most meg az egészségbiztosítás rendszerét is szétzúzni – a gazdagabbak javára. Az a kormány, amit a hivatalos szociálpolitikai klubtagok (értsd: Ferge köre) támogattak. Aztán annak örül a szerző, hogy az univerzális családi pótlék feltehetősen akkor is megmarad, ha jön a konzervatív szociálpolitika. Ismét egy találós kérdés: mely politikusok támogatják ma a GYES két évre csökkentését és a családi pótlék befagyasztását? Most már persze Ferge is tiltakozni kényszerült, de késő…Végül pedig azt állapítja meg bölcsen Ferge, hogy „ennek az alternatívának, illetve tartóssá válásának a valószínűsége több okból nem túl nagy. Vannak gyengén ható okok. Így például a leírt tendencia markánsan szembeáll ugyan a ma dominánsnak látszó európai szellemiséggel.” Ezt egy kissé elkiabálta: azóta túl vagyunk az EP-választáson is és a a jobboldali pártok szereplése azt mutatja, hogy a választópolgárok ezt a modellt akarják. És akár tetszik, akár nem, ez a modell fog megvalósulni 2010-től, keverve a szociáldemokrata modell bizonyos elemeivel.A szociáldemokrata alternatíva kapcsán Ferge az univerzalizmust és a mindenkire kiterjesztett szociális jogokat említi. A rendszerváltás óta hatalomra jutó kormányokat pedig úgy jellemzi, hogy az „első, konzervatív kormány mérlege az itt kívánatosnak tartott szociálpolitikai értékek szempontjából többnyire pozitív, a második – szociál-liberális – kormányé vegyes, a harmadik, jobboldali kormányé inkább negatív. A negyedik kormány: a kép ismét elég vegyesnek tűnik.” Mindenki ítélje meg magában, hogy egyetért-e ezzel az állásfoglalással. Ezek után Ferge belevág a mindenkori MSZP-SZDSZ-kormány tömjénezésébe. Szerinte Gyurcsányék nagyszerű lépéseket fontolgatnak, de maga is bevallja, hogy ebből az ígérgetésből nem sok minden lett. Ezt persze nem túl kritikusan fogalmazza meg: „Az is igaz, hogy a pénzszűke miatt egyelőre sokkal inkább kormányzati elköteleződésekről és szándékokról van szó, mint a szándékok kivitelezéséről.” Aztán tételesen sorolja e nagyszerű lépéseket – s itt zárójelben pár megjegyzésem is olvasható: „A javasolt módosítások inkább erősítik, mint gyengítik a jogokat” (kérdés: kinek a jogait?), többnyire az igazságosabb és méltányosabb elosztást szolgálják (ki meri igazságosnak nevezni, ami ma itt folyik?), inkább a rosszabb, mint a jobb helyzetű csoportoknak kedveznek (kérdés: akkor mért tart ott a cigányság ott, ahol tart és mért tart ott a Kóka-féle réteg, ahol tart), fontos pozitívumuk, hogy a munkára ellenösztönző hatásokat nem adminisztratív szigorral, hanem a munkavállalás ösztönzőbbé tételével oldják meg (mégsem értek el ezzel semmit, nemhogy csökkent volna a munkanélküliség, hanem rohamosan nőtt – és ezt nem lehet csak a világválság nyakába varrni); 15 év óta először jelenik meg olyan kormányzati szándék, amely szembefordul az erősödő társadalmi és etnikai szegregációval (csakhogy demagóg viselkedésével inkább erősítette, mint enyhítette azt). És slusszpoénként: „elindult egy olyan kormányzati gondolkodás és részben gyakorlat, amely hosszú távon próbálja meg a szegénység és kirekesztés mechanizmusait megváltoztatni”. És Ferge valószínűsíti, hogy így 2006 őszén, a cikk írásakor ezek a tendenciák folytatódni is fognak.Írása végén, összegzésként – immár sokadszorra – leteszi a voksot a baloldal mellett: „Jobboldali győzelem esetén az valószínűsíthető, hogy az ország távolodik az európai szociális modelltől, és újra felerősödnek a társadalmat megosztó, a szegénységet hátrányba hozó tendenciák. Baloldali győzelem esetén van esély, még a forrásszűke mellett is, egy markánsan baloldali, jogbővítő, univerzális elemeket is tartalmazó, integratív társadalompolitika megerősödésére. Hát gratulálok az uralkodó szociálpolitikai köröknek, hogy sikerült a „markánsan baloldali” és integratív szociálpolitikai elképzelésüket megvalósítani…A szociálpolitikát – csakúgy mint a politika világát vagy a fősodratú média és kultúra világát – teljességgel áttematizálta, átszőtte és megbéklyózta a demagóg baloldali retorika. Itt bizonyos fogalmakat kell, másokat lehet, ajánlatos vagy éppenséggel nem ajánlatos vagy tilos használni. Itt nincs hely más véleménynek. Aki markánsan más véleményt képvisel, azt kirekesztik szociális szakértőink és elhatárolódnak tőle. Én mégis bízom benne, hogy lehet más a politika. És ami ma égetően fontos lenne: Legyen más, legyen JOBB a szociálpolitika!

[1] In: A társadalmi kohézió erősítése. szerk. Tausz Katalin pp. 54-67. Budapest : Új Mandátum Könyvkiadó, 2006

http://www.fergezsuzsa.hu/docs/mindig_mas_tortenik.pdf 2009. 06. 26-án letöltve